m e m o r y

21.fejezet-Gone

2016. március 10., csütörtök | 8:24 | 0 comments

*Will pov*

- Nem kell a segítséged- mondja. Annyira frusztrál, hogy semmilyen érzelmet nem mutat ki és még azt se mondja el, hogy mire gondol. Hogy fog így a kapcsolatunk működni? Nem tehetünk úgy mintha mindig minden jó lenne.
- DE IGEN! Istenek! Nem látod, Nico? Lassan törsz meg, és én nem fogom csak ölbe tett kézzel végig nézni, ahogy darabokra hullasz- próbálom meggyőzni Nicot. Ez tényleg jót tenne neki. Új életet kezdeni, barátokat szerezni, megnyílni és újra boldog lehetne.
- A válaszom még mindig nem- hangja egyre kifejezéstelenebb.
- Elegem van! Én vagyok az egyetlen, aki próbálkozik! Annyi mindent próbáltam már, hogy működjön a kapcsolatunk, de hogy is tudna, ha nem bízol bennem vagy nem hagyod, hogy segítsek. Belefáradtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki szeretné, hogy ez működjön!- adok ki magamból mindent, amit eddig visszatartottam. Ahhoz, hogy ez működjön, az kéne, hogy bízzon bennem, legalább annyira mint én őbenne. Tudom, hogy ez nehéz, de még csak meg sem próbálta.
- Akkor, miért nem hagysz el?- mondja vállat vonva és tesztelve a tűrőképességemet.
- CSESZD MEG! CSESZD MEG AZ EGÉSZET! MENJ A POKOLBA, NICO!- ordítom, majd idegesen túrok a hajamba, amikor realizálom, hogy mit is mondtam neki.
- Rendben, legyen- suttogja, majd hátra lép, arcán látni lehet, mennyire szomorú és csalódott. Csalódott bennem. Arcon csapott a valóság és azt kívánom bár visszaszívhatnék mindent, amit mondtam, de már túl késő, Nicot körbeölelték az árnyékok, majd alakja egyre jobban halványult, míg végül teljesen eltűnt.
Mozdulatlanul bámulom azt a pontot, ahol az előbb még az én Death Boyom volt. Csak ott állok teljesen lesokkolva, hogy mennyi minden történ velünk ilyen kevés idő alatt.
Egy idő után térdeim felmondják a szolgálatot és egy hangos puffanás kíséretében a esek a földre. Hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak és szégyentelenül zokogni kezdek.
Hagytam, hogy a legjobb dolog az életemben csak így kicsússzon a kezeim közül. De a legrosszabb: Nicoval vajon mi lesz?
Még mindig elég gyenge az Athéna Parthenosszal (Athéné szobra) való árnyékutazástól, de akkor most vajon hogy lehet? Amikor végre kezdett megnyílni valakinek, még ha lassan is, és az a valaki hagyta, hogy újra padlóra kerüljön.
Már sokkal jobban volt mint egy hónappal ezelőtt, és biztos vagyok benne, hogy most minden falát vissza fogja húzni maga köré. Többé nem lesz a karjaim között és nem fogom érezni hideg testét sem. Nico elment. És ez az én hibám.
Később, mikor még mindig a földön ültem és mindent kiadtam magamból, valahogy elfogytak a könnyeim. Úgy éreztem, már semmi másra nem vagyok képes. Sírni akartam, ordítani, de a testem nem akart engedelmeskedni, végül, csak elterültem a padlón. Fel akarok állni, mozogni, megkeresni Nicot bármibe is kerüljön, meg ha tudom is, hogy ez lehetetlen feladat. Death Boy bárhol lehet a világon és én sehogy se tudom megtalálni.
De nem fogok csak itt ülni és várni, hogy visszajöjjön, már ha egyáltalán visszajön. Meg fogom találni a módját, hogy visszahozzam. El tarthat akár napokig, hónapokig vagy akár évekig, de Zeusz szerelmére, meg fogom találni és úgy fogok vele bánni, ahogy azt megérdemli. Meg fogom találni és megmutatom neki, hogy mennyire is szeretem és törődök vele.
Várjunk. Azt mondtam, hogy szeretem?
Igen, azt mondtad. Csengett egy hang a fejemben, és ekkor jöttem rá. Én szeretem Nicot.
Szeretem Nico di Angelot. Egész életemben hallottam, hogy csak akkor jössz rá, hogy igazán szeretsz valakit, amikor elveszted., és pontosan ez történt velem is.
Szeretem Nico di Angelot. És emiatt fogok addig harcolni, amíg vissza nem kapom.
Meg fogom találni Nicot.
Az én Nicomat.

Gone