- Hé, Death Boy - suttogja lágyan és hangjában hallani a temérdek szomorúságot és fájdalmat - Én nem tudom, hogy most hallasz-e vagy sem, de.. - áll meg a mondatban könnyeivel küszködve, majd halk sírásba kezd. Bár úgy érzem, hogy ki kéne nyitnom a szemem és meg kéne ölelnem és elmondani neki, hogy minden rendben mégsem tehetem. Tudnom kell, hogy mit akar mondani. Muszáj hallanom, hogyan érez, mert ha most közbevágok, akkor soha nem fogja befejezni azt, amit mondani akart.

- Szeretlek, Death Boy. Szeretlek! És nagyon sajnálok mindent, amit aznap mondtam. Tudom, hogy az én hibám minden, ami veled történt. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Soha nem akartam, hogy eltűnj. Nélküled én semmi  vagyok, Nico. Szükségem van rád. Hallanom kell a hangod, a nevetésed, látnom kell az arcod. Azt szeretném, ha boldog lennél és szeretve éreznéd magad, mert én szeretlek. Az összes hibáddal együtt szeretlek. Valakinek, aki olyan jóságos mint te, soha nem lett volna szabad annyi mindenen.

Egy sóhajt majdnem kiengedek a szavai hallatán. Ez a valóság vagy csak álmodok? Fel szeretnék kelni és csak beleolvadni Will ölelésébe és újralátni a mosolyát, de tudom, hogy nem kéne. Tudom, mélyen legbelül, hogy Will nem akarta, hogy mindezt halljam. Feltárta a szívét előttem, mert nem tudta, hogy ébren vagyok. Ennek ellenére nem tudom, hogy mit mondjak neki. Csak fel kéne kelnem és megcsókolni őt? Mi van, ha igazából nem is szeret, csak úgy gondolja, és később rájön, hogy nem az vagyok, akinek hitt. Vagy bűnösnek érzi magát és azt hiszi, hogy mindez miatta történt. Ha így van, akkor téved. Ezek egyike se az ő hibája, ha akarna se tudna ezen változtatni, hisz Hádész gyermeke vagyok, arra születtem, hogy szenvedjek.

- Nekem kéne itt lenne és nem neked - hallom meg Will suttogását, majd homlokomra nyom egy puszit - Később visszajövök, Death Boy. Én akarok lenni az első, akit meglátsz mikor felébredsz - egy sóhaj kíséretében óvatosan felemel magáról és elhelyez az ágyon. Azonnal megérzem, ahogy a testemet elhagyja a meleg és helyére hidegség költözik. Érzem, ahogy kiszáll az ágyból, majd meghallom az ajtó nyitódását és ekkor már nem bírom tovább. Nem hagyhatom, hogy csak így kisétáljon az én Sunshine-om, ennyire szomorúan és megsebezve. Nem akarom, hogy fájdalmat érezzen, azt szeretném, ha boldog lenen.

- Will - suttogom alig hallhatóan. A torkom fáj és ki van száradva.

- Nico - fújja ki levegőjét és bezárja maga mögött az ajtót. Ágyam felé veszi az irányt anélkül, hogy megtörné a szemkontaktust. Szemembe könny gyűlik, majd néhány könnycsepp távozik belőle. Nem is tudom, hogy miért sírok, de gondolom azért, mert nagyon hiányzott Will és már csak a látványa miatt elkapnak az érzelmek. Will az ágyam mellett áll és csak bámul rám, mielőtt szorosan karjai közé zárna.

- Nagyon sajnálom, Nico - suttogja fülembe, ujjait fel-le mozgatva hátamon, amibe beleborzongok. 

- Én is sajnálom - válaszolom ugyanazon a hangon, és próbálom figyelmen kívül hagyni a fájdalmat a testemben, ami Will erős szorításának köszönhető.

- Mit sajnálsz? - kérdezi és egy kicsit hátrébb lép, hogy lássa az arcomat.

- Mert elhagytalak. Mert fájdalmat okoztam neked - mondom és ő megrázza a fejét.

- Minden jogod megvolt hozzá, Nico - Will most csendben sír, én pedig visszahúzom egy ölelésbe. Muszáj éreznem őt, a jelenlétét, hogy biztos legyek abban, hogy ez nem egy álom. Csak ott állunk egymást ölelve, együtt sírva és egyikünk sem szólal meg. Úgy döntök nem hozom fel azt, amiről korábban beszélt. Most csak élvezni szeretném Will jelenlétét, mert tudom, ha most ezt kihagyjuk, akkor a kapcsolatunk soha nem lesz a régi. Még akkor sem, ha most együtt vagyunk és Will is szeretné, hogy ez így maradjon és hiába mondta ki, hogy szeret és én is hiába szeretem.

Szükségem van Willre az életemben.

Hey, Death Boy